11. Csábítás

 

Mindeközben Zsolt napja nagyon szétszórtan telt. Kapkodva evett, folyamatosan az óráját nézte és türelmetlenül járkált fel-alá a lakásban. 

- Készülsz valahova? - kérdezte szemöldök ráncolva Kinga.

- Nem, nem. Csak... - megint rápillantott az órára. - ... Kezdődik a híradó. - kapcsolta be a tévét.

- Te nem is szoktad nézni.

- Igaz. Késő van. Feküdj le nyugodtan, én olvasok egy kicsit

- Fél hét van.

- Akkor még ne feküdj le, ha nem akarsz. - azzal nyomott egy puszit a lány homlokára és elvonult a dolgozó szobába, nem is törődve az értetlenkedő tekintettel.

A könyv a sarokban pihent, az íróasztal mögött. Kikotorászta, majd kényelmesen helyet foglalt a székben és megkereste az utolsó mondatot, ahol félbe szakították.

...

 - Jó tudni - mondtam és egymásra néztünk. Elkomolyodott, én pedig éreztem, hogy elönti a meleg az arcomat. Hirtelen kényelmetlen lett, hogy annyira közel ülünk egymáshoz, éreztem, ahogy mágnesként vonzz magához. Erősen koncentráltam, hogy ellent tudjak állni a vágynak. A vágynak, hogy leteperjem az ágyon, vagy, hogy megcsókoljam, vagy csak egyszerűen hozzá érjek. Elvesztem a tekintetében, magába szippantott, mint egy örvény. A nappali fényben az egyik szeme kék a másik zöld színűnek hatott. Csábító volt. Nem tudom, mennyi idő telhetett így el, mikor arra eszméltem, hogy az ajkaim nyalogatom, ő pedig mintha még közelebb került volna hozzám, de ekkor megcsörrent a munkahelyi mobil telefonom. Felpattantam az ágy széléről és előkaptam a telefonom. Olyan kába voltam, mint aki a legédesebb álmából kelt volna fel, fél percig fel se fogtam, hogy fordítva tartom a készüléket. Egy ismeretlen szám hívott.

- Ne haragudj, de ezt fel kell vennem.

- Semmi gond. - nézett utánam ábrándosan Erik, mint a kisgyerek, akinek az orra előtt vitték el a kedvenc tortáját.

Kimentem a folyosóra és felvettem a telefont.

- Jó napot - köszönt bele egy női hang, de meg se várta a válaszom, már folytatta is. - Kármen vagyok, a hétvégi konferencia főszervezője. Szeretnék néhány részletet megtárgyalni, amennyiben alkalmas most az időpont.

- Jó napot. - szólaltam meg én is. - Épp egy munkám közepén tartok. Visszahívhatom egy fél óra múlva?

- Természetesen. 

- Köszönöm. Viszont hallásra.

- Viszont hallásra.

- A mindenes, aki soha nem pihen. - mondta Erik kilépve a szobából.

- Soha. - feleltem és eltettem a telefont. Csak abban a pillanatban tűnt fel, hogy milyen hevesen ver a szívem, mintha tíz emeletet lépcsőztem volna. Fújtam egy nagyot, hogy lecsillapodjak. - Esetleg egy kávéval megkínálhatlak, most, hogy végeztünk a fotózással?

- Köszönöm, most nem. Már ittam egyet a reggel, hogy ne aludjak el munka közben, meg amúgy is, mindkettőnknek dolga van. De talán majd legközelebb. - kacsintott rám.

- Rendben. A képeket mikorra várhatjuk?

- Szerintem péntekre meglesz mind. Az e-mailben, amiben felkértek a munkára minden szerepel, szóval majd továbbítom őket a megfelelő személynek.

- Remek. Akkor kikísérlek. - mosolyogtam és elindultunk a lépcső fele. Szótlanul sétáltunk a kijáratig.

- Apropó, most legközelebb vagyunk?

- Hogy érted? - néztem rá csodálkozva, bár mire feltettem a kérdést, sejteni véltem, hogy miről lesz szó.

- Szombaton, mikor elváltunk, azt mondtad, hogy majd legközelebb megadod a telefonszámod. Én úgy gondolom, hogy most legközelebb van, szóval elkérhetem a telefonszámod. Legyen még egy személy, aki zaklathat. - vigyorgott rám.

- Jól van, ne mondd, hogy gonosz vagyok. - Erik elővette a telefonját és lediktáltam neki a számom. - Kérlek, csörögj rám.

- Majd legközelebb - nevette és eltette a telefont.

- Nagyon vicces - feleltem, miközben felhúztam a bal szemöldököm.

- Tetszik - mondta Erik és megérintette a mutató újával a homlokom. - Légy jó. - és már ment is dolgára, épp úgy hagyott faképnél, ahogy én őt a múltkor. Tulajdonképpen valóban vicces volt. És az is, hogy mennyire bejött ez a kötekedős viselkedés. Gyerekes. 

Visszasiettem az irodámba, ittam egy nagy pohár vizet és felhívtam Kárment. Tulajdonképpen minden le volt már szervezve, percre pontosan, csak a résztvevők elszállásolását kellett megtárgyaljuk. Névre pontosan átbeszéltük ki melyik szobában fog lakni a hétvége alatt, ki adja át a kulcsokat, hol és mikor. Átvettük a konferencia menetét, mikor kell biztosítson a szálloda embert a szünetekben, illetve a nap végi svéd asztalos vacsoráknál, ahol azt is kellett tisztázni, hova kerül az utolsó fogpiszkáló. Alig egy óra múlva kezdett az agyamra menni a nőszemély. Fontoskodó, arrogáns, öntelt, munkamániás, hisztis és még sorolhatnám a kellemes tulajdonságait, amivel teljesen kiborított. Nehéz eset. Mikor végre letettük a telefont, lüktető füllel nyitottam ki az ablakot egy kis friss levegő reményében. Ábrándozva kémleltem a Körös másik partját és azon gondolkoztam, hogy vajon melyik lehet Erik apartmanja és egyáltalán látnánk-e egymást. Ekkor lépett be Ricsi.

- Minden rendben? - nézett rám.

- Persze, csak a hétvégi dolgokat beszéltük át...

- Kármen?

- Igen. Te is beszéltél vele?

- Tőlem tudja a számod.

- Rendi vagy. Ezt te is megcsinálhattad volna. 

- Kettőnk közül te vagy a türelmesebb.

- Túl jól ismersz. 

- Talán ezért zúgtál belém a licibe.

- Akkor más szelek fújtak.

- Meglehet. - nevetett Ricsi, kivette a pénztárcáját a kabátja zsebéből, majd elment

Nosztalgiázva ültem vissza az íróasztalom elé. Ricsit kilencedikben ismertem meg, nem lettünk azonnal jó barátok, de rajtam keresztül akarta elérni az egyik volt barátnőmet. Aztán a sok beszélgetésnek és tanács osztásnak az lett a vége, hogy egymásba szerettünk. A románc viszont nem tartott sokáig, igazából annyira idegörlő lett az, hogy Ricsi teljesen rám tapadt, hogy miután szakítottunk, majdnem egy évig szóba se álltam vele, ami kicsit nehéz volt, hisz, osztálytársak voltunk. Ő még próbálkozott, de én kerültem, ahogy csak tudtam. Végül feladta, másik lány után nézett és tizedik osztály végére újra beszélő viszonyba kerültünk. Tulajdonképpen egy igazi barátság szövődött akkor köztünk. Kolozsváron voltunk mindketten egyetemisták, különböző szakon, de ez se jelentett problémát a kapcsolattartásban. Végül a sors úgy hozta, hogy mindketten a Dacia hotelben kezdtünk el dolgozni, amint visszatértünk szülővárosunkba. Tudom, hogy ez nem fog így maradni az örökkévalóságig, de mégis, Ricsivel sokkal kellemesebb a munka.

Delet ütött az óra. Úgy döntöttem, hogy én is lenézek a konyhára.